SZIMFONIKUS BÉRLET VI.

Műsor:

Wagner-est a Lohengrin, a Tannhäuser, a Walkür, valamint a Trisztán és Izolda részleteivel

Vezényel: Kovács János

Ének: Horti Lilla (szoprán) és Kovácsházi István (tenor)

Estünket Richard Wagner (1813–1883) színpadi alkotásainak részleteiből állítottuk össze. Valamennyi szövegkönyv magától a zeneszerzőtől származik. A műsor első felében két romantikus opera részletei csendülnek föl. A háromfelvonásos Tannhäuser elsőként 1845-ben, Drezdában került színre a komponista vezényletével, később pedig több szerzői átdolgozáson is átesett (újabb drezdai, majd párizsi és müncheni verziók). Az önálló hangversenydarabként is népszerűvé lett Nyitány a teljes mű hangzó folyamatának lenyűgözően gazdag sűrítménye, a zenei gondolatok jelentős részét, illetve az alapvető dramaturgiai ívet egyaránt ideértve. A cselekmény két eszmei ellenpólusa az érzékiség és tisztaság. S bár a zenei karakterek is e két ellenpólus dramaturgiai konfrontációjának eszközei, amit a Nyitányban hallunk, mégis egyetlen nagyívű és maradéktalan egységként hat.

A szintén háromfelvonásos Lohengrin bemutatóját Liszt Ferenc vezényelte Weimarban (1850). Három részlete hangzik föl koncertünkön:

Elza álma (I. felvonás): a gonosz rágalmakkal megvádolt leány álmáról beszél, melyben egy csodás férfialak jelenik meg előtte, hogy a védelmére kelhessen. (Nem sokkal ezután meg is érkezik Lohengrin).

A III. felvonás előjátéka és Nászinduló (utóbbi eredetileg Elzát és Lohengrint a templomból a nász-szobáig kísérő kórustétel az operában).

Grál-elbeszélés (III. felvonás): Lohengrin a kényszerítő körülmények hatására fölfedi mindaddig eltitkolt származását, kilétét.

Hangversenyünk második szakaszában két zenedráma részleteit hallhatjuk. Wagner fő művének, A Nibelung gyűrűje címet viselő, négy estét betöltő ciklusnak a keletkezéstörténete több mint negyedszázadot fog át (1848–1874). Ősbemutatója (1876) a Wagner műveinek állandó játszóhelyéül szolgáló Bayreuth-i Festspielhaus megnyitó előadássorozata, s egyben a nemzetközi társadalmi élet elit eseménye lett: azon megjelent a német és a brazil császár is, így a komponista büszkén mondhatta el az alábbiakat: „Régen a művész szolgálattevőként udvarolta körül a császárokat és fejedelmeket, most viszont, első alkalommal, a császárok és fejedelmek zarándokolnak el a művészhez”. A premiert a kor egyik legkiválóbb karmestere, a győri születésű Hans Richer / Richter János vezényelte.

A Nibelung gyűrűje című zenedráma-tetralógia második darabja A walkür. Nyitó felvonásának helyszíne Hunding háza, ahova a harcos Siegmund üldözői és a vihar elől menekül. Kérésére Sieglinde, a ház úrnője, italt ad számára. Hazaérkezik Hunding: kiderül, hogy ő és Siegmund halálos ellenségek. Hunding ezért másnapi párbajra hívja vendégét. Sieglinde azonban álomitallal mélyen elaltatja férjét, s így kettesben maradhat Siegmunddal (I. felvonás, 3. jelenet). Habár testvérek (Wotan gyermekei), szerelemre gyulladnak egymás iránt.

Hangversenyünkön az I. felvonás 3. jelenetének három részlete kap helyet. 2

023 őszén a Magyar Állami Operaház műsorán is szerepelt a teljes Nibelung gyűrűje-ciklus, Kovács János Kossuth-díjas karmester, a mai est dirigensének vezényletével. Horti Lilla és Kovácsházi István operaénekesek szintén a budapesti Wagner-előadások közreműködői voltak.

Modernsége révén a Trisztán és Izolda (bemutató: 1865, München, vezényelt Hans von Bülow) lett az elkövetkező évtizedek európai zenéjét leginkább befolyásoló Wagner-mű: a szerző a végsőkig feszítette benne a nyugati zene több évszázados hangnemtradícióinak kereteit. A Trisztán és Izolda ilyen rendkívüli eszközök révén vált mintegy a vágy költeményévé: annak erejét s tragikumát soha nem látott keretek között megéneklő, kivételes nagyságrendű alkotássá. Gondolatiságában – és a zenei folyamat által is érzékeltetve – szerelmi mámor és halál együttesen, egymás rokonaiként van jelen. Maga Wagner kezdeményezte a zenedráma kezdetének és zárószakaszának – Előjáték és Izolda szerelmi halála – összekapcsolását hangverseny-előadások céljaira (1863). E tételpár szinte megállás nélkül – mámoros-extatikusan – hullámzó hangfolyamának végpontjaként, a szerelmi halál pillanatában fölcsendülő, tiszta H-dúr akkord oldja fel csupán „a kín, az egymásratalálás, a beteljesületlen epekedés örök disszonanciáját” – ahogy azt az elemző Kroó György költőien megfogalmazta.

Sziklavári Károly